Szilvánis halgombócleves

Az egész úgy kezdődött, hogy volt egy pontyunk otthon, és került egy szép – vagy háromkilós – leső harcsa is. Meg volt a pincében némi saját termelésű rizlingszilvánink, továbbá akadt néhány palack vörösbor is a polcokon. Aztán jött egy kósza gondolat: üssük már fel a szakácskönyveket, nézzük meg, mit is írnak a nálunk tapasztaltabb hivatásosok a halak és borok bensőséges viszonyáról.
Rá is leltem két jó receptre. Fogtam hát a pontyot, lepikkelyeztem, kibeleztem, fejét, keserűfogát, ahogy
kell, kivágtam. Aztán a csontvázról előbb egyik, majd másik oldalról fejtettem le egészben a hal húsát. A csontvázból, fejből, úszókból, a kockákra vágott
hagymából alaplevet főztem egy-másfél óra alatt. Ez idő alatt a filékről előbb lenyúztam a bőrt, a húst beirdaltam, sóztam, borsoztam, majd ledaráltam, így tettem a beáztatott zsemlével is. Megszórtam apróra vágott kaporral, majd egy tojással alaposan átkevertem, s félretettem érlelődni. A répát és a zellert vékonyka hasábokra vágtam, a bográcsban vajon megdinszteltem, ahogy raguhoz szokás. A zsiradékon még átpirítottam egy-két babérlevelet is. Ezt öntöttem fel az alaplével és a borral. (Vigyázni kell, hogy ne legyen túl tömény halíze, mert a hallével ellentétben ennél a levesnél jobb a könnyedebb zamat!) Mikor rottyant egyet, apró gombócokat formáztam a halhúsos masszából, s ezeket negyedórát forraltam óvatosan a levesben, amíg – akár a nokedli – a felszínre nem úsztak. Ekkor levettem a bográcsot a tűzről, és elkevertem a levesben a tejfölt, meg az apróra vágott petrezselymet, egy fél citrom levét is belenyomtam. Isteni lett! Fehér kenyérrel és fehérborral kínáltam.