Tejszínes nyúl savanykásan

Ennek a nyulas ételnek hosszabb története van. Valamikor a ’90-es években minden nyáron kéthetes sátortábort szerveztünk a Duna egyik lakatlan szigetén.
Egyik évben új alakult, hogy három frissen nyúzott nyulat is vittünk magunkkal, hűtőtáskában. A jégakkuk egy napig bírták, a második napon a nyulakra nézve
rájöttem, hogy szakácskodnom kell, mert tönkremegy a hús. Az a hús, melyről a lányok kijelentették, hogy ők bizony nyuszikát nem esznek soha! Társaim közül
csak egynek árultam el, hogy baj van, tenni kell valamit! Fogtunk hát egy nagyobb vájlingot, töltöttünk bele vizet, ecetet is jócskán, megszórtuk babérlevéllel,
borssal, sóval, citromhéjjal – és reménykedtünk, hogy szerencsénk lesz.
Az lett. Másnap, miközben a lányok fürdőztek, a barátommal nekiálltunk főzni. Ropogósra pirítottuk a szalonnát, a töpörtyűt kiszedtük, félretettük. A zsíron karikákra vágott hagymát fonnyasztottunk, majd a kisebb részeire felaprított nyúlhúst pároltuk negyedórát. Ezt követően az ecetes abálóléből öntöttünk alá fél litert – nem többet, hogy túl savanyú ne legyen! –, egy babérlevél és egy citrom héja is került bele. Ezt követően jó óra alatt megpuhult a hús, mely alá az elpárolgott szaftot mindig kevés vízzel pótoltuk. Az utolsó tíz percben öntöttük rá a tejfölt meg a tejszínt, ekkor sóztuk-borsoztuk, s egy kis citromlevet is nyomtunk bele. Vízben főtt gyufatésztával és a sült baconnal ettük. A lányok is, mert azt hitték, hogy csirkét tálaltunk fel. Azóta már bevallottuk a turpisságot. Azt viszont nem, hogy az új étel elkészítése miért indult egy kármentő fogással.

Pác

A hozzávalókat összekeverjük