Kékfrankos harcsapaprikás túrós csuszával

Sokan félnek a harcsától, nem tartják túl gusztusosnak,
pedig az egyik legcsodásabb ízű halunk. Talán a nyákos,
pikkelytelen bőre teszi, de azt meg egy erőteljesebb mozdulattal, egy harapófogóval, meg egy élesebb késsel tényleg öt perc alatt el lehet távolítani. S ami megmarad, az a fejedelmi halhús, mely nem fő szét, finom rántva, főve, sütve, grillezve. Most a bográcsba került. Aztán meg a csuszára. Mert az dukál hozzá leginkább.
A harcsa húsát nagyobb kockákra vágtam, vékonyan lesóztam, félreraktam. A mérsékelt tűzön kisütöttem a felkockázott szalonnát, a pörcöt kivettem, később a köretként szolgáló csuszára raktam. A zsíron lassan üvegesre sütöttem az igen apróra vágott vöröshagymát, s mikor kész volt, egy kis vizet loccsintottam rá, mert így a hagyma szinte szétrobban. Erre akkor lehet szükségünk, ha olyan ételt készítünk, mely csak rövid ideig főzhető, s a hagymának nincs elég ideje szétesni, s vastagabb szaftot alkotni. Ilyenek a halak is. Márpedig mi harcsapörköltet készítettünk fotós barátommal. Ennek megfelelően mikor a dinsztelt hagyma némileg elfőtte a levét, rádobáltam a hasonlatosan apróra vágott paprikát, paradicsomot, szétnyomott fokhagymát, s mikor ez is rottyant egyet, jöhetett bele a hal. Néhányszor átkevertem, és már adtam is hozzá az őrölt paprikát, erőset is. Az ételt felöntöttem a vörösborral és már bátrabb tűzön forralni kezdtem. Jó húsz perc alatt a bor elpárolgott, amit aztán már mindig csak kis mennyiségben adagolt vízzel pótoltam. Alig telt el húsz perc, készen volt az étel. Nejem készítette túrós csuszát adtam hozzá köretként.