Boltba pedig, lett légyen az az egykorvolt Hangya Szövetkezet vagy a későbbi Népbolt, legfeljebb sóért, petróleumért, gyufáért, tavasszal rézgálicért mentek… Némi utánjárással Apa talált egy ma is így működő családi gazdaságot, ahol hasonló a helyzet: sóért ugyan ők is elmennek a Lidlbe, meg kóláért, de nagyon más nem kerül a bevásárlókosarukba. Szulimánékhoz voltunk hivatalosak a Balatonhoz közeli Lajoskomáromba. A név, Szulimán, törökösen hangzik, mintha Szulejmánt mondanánk, Attila, a családfő sem ismeri nevük eredetét. Na de nem volna Apa, az Apa, ha nem kezdett volna azonmód kutakodni, hogy kiderüljön: ahogy az életben, ebben a történetben is minden mindennel összefügg… A Szulimán név a Süleyman oszmán-török, illetve a Szulajman arab névváltozata. Állítólag a bibliai eredetű Salamonnak is megfelelője, ami szelídet, békéset jelent. Már sokkal kevésbé békés történetre akadunk, ha ellátogatunk Baranya megyébe, a Szigetvári járásba, ahol is létezik egy község, amit ma is úgy hívnak: Szulimán. A falu neve eredetileg Szőlőmál volt, ami szőlővel beültetett hegyoldalt jelent.
[eadvert]
Fotó: Vidék íze/Draskovics Ádám
Na, ez a Szulimán az 1500-as, viharos években egy bizonyos Török Bálinté volt. Az illető magyar főnemes, hadvezér, nándorfehérvári bán, aki politikushoz méltón mindig megtalálta az éppen megfelelő ülepet: hol az egyik, hol a másik urat szolgálta. Ott volt a mohácsi csatavesztő Lajos király mellett, utána felváltva állt hol Szapolyai János király, hol meg Habsburg Ferdinánd mellé. Ez okból mindketten kitömték birtokokkal, egy időben így lett Török Bálint Magyarország legnagyobb hatalmú és leggazdagabb földesura. Végzetét – nomen est omen – a hódító Szulejmán szultán okozta, aki a táborába csalta – eközben vonultak be a janicsárok ellenállás nélkül Budára –, és többé nem engedte szabadon. Élete végéig – a hírhedt Héttoronyban is – fogságban tartották, 1550-ben halt meg Isztambulban, végső nyughelyét nem ismerjük. Szulimán ura tehát nem élt békés életet, halálát pedig a névrokon: Süleyman/Szulejmán okozta… Na, de hagyjuk mindezt az okos etimológusokra, mi inkább kopogjunk be a ma élő Szulimánokhoz megvizsgálni: hogyan boldogul ma egy önfenntartó gazdaság? A főszereplő, aki nemcsak a család szemefénye, hanem a gazdaság reménybeli folytatója, a most 18 éves Patrícia. Természetesen ma még a szülők: Attila és Zsuzska asszony hátán van a nagyobb teher; Attila, a 22 éves báty, bár sokat segít, de egyelőre inkább az autók érdeklik: alkatrészeket gyárt Székesfehérváron. Patrícia pedig, ahelyett, hogy rendes mai lányként diszkóba járna, reggel hatkor indul a sárbogárdi gimnáziumba, hogy aztán 12 órával később a délután hatórás busszal hazaérkezzen, és vadul tanul, hogy később Kaposvárra mehessen és agrármérnök legyen. – Azért szeretem a mezőgazdaságot, mert a szabadságot jelenti. Gyerekkorom óta itthon segédkezem, és szeretem minden pillanatát. Főként az állattartással és az állatok show-ra való felkészítésével foglalkozom, de imádok traktorozni is. Ebben a világban képzelem el a jövőmet: saját gazdaságom lesz, csakis szarvasmarhákkal.
Na tessék! Itt van egy gazdaság, ahol úgy élnek, mint eleink – jó, hát számítógép, telefon, tévé, kandalló azért akad… –, s van egy lány, akit nem rettent meg, hogy Morgóhoz és Manóhoz egyszer majd neki is hajnali fél négy tájt kell felkelnie. A miheztartás végett: Morgó 500, Manó 350 kilós üsző – aki nem tudná: az üsző nőstény szarvasmarha, amely még nem hozott utódot –, de még gyarapodni fognak. És, hogy biztosan felkel majd hozzájuk, az abból is látszik, hogy a két tehén milyen izgalomba jön, amikor benézünk az istállóba. Patrícia láttán Morgó valósággal eksztázisba esik, örömében pont úgy ugrál, mint egy gazdájáért rajongó kutyus. Csak hát ez egy féltonnás kedvenc… A szülők nemcsak odahaza, hanem állásukat tekintve is állatokkal, egészen pontosan szarvasmarhákkal foglalkoznak. Ez úgy történik, hogy Attila felkel reggel fél négykor, megeteti, rendbe rakja az otthoni állatkert lakóit – róluk még később –, aztán bemotorozik a falusi ember lován, vagyis egy örökéletű Simson robogón a közeli tejtermelő gazdaságba, ahol 350 tehén várja. Másfél órával később, de ekkor még mindig csak hajnali 5 óra van, megérkezik Zsuzska asszony is, ő a fejőnők egyike, s megkezdődik a reggeli fejés. Ami megismétlődik délben, utána haza tud ugorni néhány órára, hogy aztán este 7-re megint visszaérjen, az esti fejésre. Az eredmény napi 11 ezer liter tej, ami kamionnal indul Székesfehérvárra, a tejfeldolgozóba. A helyzet majd akkor változik, amikor Morgónak és Manónak is borja lesz, mert attól kezdve őket is fejni kell. Attila úgy számol, onnantól fél négy helyett majd három
kor kel… És persze az év mind a 365 napján, ami városi szemmel nézve, lássuk be, nem túl biztató perspektíva… Pedig ez így lesz, mondja Zsuzska, hiszen az önellátásból egyelőre még hiányzik a tej, a sajt, a vaj, a túró, de már nem sokáig.
– És mi van azzal az állatshow-val – kérdem Patríciát –, azt hogyan kell elképzelni? Mert kutyashow-t láttam már, de hogy tehenek ugorjanak akadályokat, kergetőzzenek bóják között, másszanak alagútba, olyat még nem.
– Nincs is ilyesmiről szó, azért ez nem egy agilityverseny, bár annyiban azonos, hogy itt is értékelik a tehén és a felvezetője közötti harmonikus kapcsolatot.
Fotó: Vidék íze/Draskovics Ádám
– Szóval hogy megy ez?
– A versenyt évente egy génbank rendezi, így akarják megtalálni a legjobb, a legszebb tehenet, hogy tökéletes utódok jöjjenek világra. Van ifjúsági és van felnőtt kategória, én az előbbiben indultam már vagy ötször, s még kétszer mehetek, húszéves korig. Általában apuék cégétől választok tehenet, ami nem könnyű, mert ha nincs meg közöttünk az első perctől kezdve valamiféle kapocs, akkor győzködhetem bármivel, nemhogy engem, akár három embert is végighúz a betonon. Ha megtetszünk egymásnak, akkor kezdődik a felkészítés, ami jó hónapig tart, naponta 2-3 órán keresztül. A versenyen nem mindegy, hogyan lép, melyik lába van előrébb és mennyivel, ez a lábbeállás, milyen a kontaktusunk, hogyan engedelmeskedik, fordul vagy áll meg egyetlen szóra. Amikor ez már hiba nélkül megy, akkor kezdődik a fodrászolás: a bőréig lenyírjuk a szőrét, hogy szépen látható legyen a bordaív, WU2 samponnal megfürösztjük – fontos a jó illat! –, keféljük, simogatjuk a végtelenségig.
– WU2-vel? Erről jut eszembe, a Szabad Föld régi számait lapozgatva rábukkantam egy 1958-as írásra. Ami egy bizonyos Bálint gazdáról szólt, aki igen értett a nagyotmondáshoz, ami tudvalévőn vadásztulajdonság. „Akár hiszi, akár nem – mesélte –, nálunk, a tsz-ben szagos szappannal mosdatjuk a teheneket. Flórával vagy Caolával. S minden tehénnek törülközője meg fogkeféje van.” Valószínűleg csak azt akarta mondani, hogy a tehenészetben nagy a tisztaság, de azért mégiscsak a vadászjelvény jut róla az ember eszébe: „Tölgyfa koszorú övezte zöld mezőben egy puskás ember hazudozik”… És mit kap az első helyezett?
– Egy tehenet. Mivel én már háromszor nyertem, három tehenet kaptunk, az egyiket sajnos eladtuk, mert akkor még nem gondoltuk, hogy saját tehenészetünk is lesz, de Morgó és Manó már itt van, látta is őket. Egyszer voltam második, azért egy birka járt.
– Akkor elképzelhető, hogy mivel még kétszer indulhat, újabb két tehénnel szaporodik az állomány?
– Számtanilag elképzelhető, de azért sokat kell dolgozni, és a szerencsével is illik jóba lenni… Ami pedig a gazdálkodást illeti: a kertben megteremnek a zöldségek, a gyümölcsfák terméséről tanúskodnak az eltett befőttek, lekvárok, az állatkert pedig finoman szólva is számosnak mondható. Nagyság szerint: ugyebár (egyelőre) van a két tehén, aztán pillanatnyilag négy malac (öt volt, de egyikük a napokban életét áldozta kolbászért-hurkáért), két bárány, megszámlálhatatlan kacsa, liba és tyúk, hogy el ne felejtsük Mózest, a juhászkutyát és a mindenhova bejáró tucatnyi macsekot. Közülük a kedvenc egy bizonyos Sanyi, aki ugyan inkább lehetne Alexandra, hiszen lány az istenadta… Ő a kedvenc: reggelente kikíséri Patríciát a buszmegállóig. Búcsúzóul nekünk is jutott egy kis kóstoló a szegény elhunytból, meg kell mondjam, érdemes volt feláldoznia magát. Mi hiányzik még? Nyilvánvalóan a bor, sajnos Szulimánék nem foglalkoznak szőlővel. Még. Mert Lajoskomáromban igencsak dívik a borkészítés, vagy száz pince sorakozik a híres pincesoron, javasoltam: valahogy azt is be kéne suvasztani a napi teendők közé. Mert az, hogy nem volt tej a kávéhoz, csak időleges probléma. Mire legközelebb jövünk – ígérték –, ez is megoldódik…
