– „Megtanítlak főzni”, mondta gyakran az anyai nagyanyám, mire fejvesztve menekültem. Eszem ágában sem volt megtanulni – idézi gyerekkori emlékét Halász Judit színész, előadóművész. Persze nemcsak ez a mondat hagyott mély nyomot benne, hanem azok az ízek és illatok is, amelyekért ma is rajong. – Nagyon szerettem a zsírban sült kenyeret, amit fokhagymával kentünk meg, a káposztás cvekedlit sóval és borssal, meg a másik nagymama juhtúrós sztrapacskáját. A második világháború alatt születtem, akkoriban senki nem élt nagylábon. Hús csak időnként került az asztalra, egy sült libacombért a világ végére is elmentem volna. De semmilyen levest nem voltam hajlandó megenni, ma úgy gondolom, unalmas volt kanalazgatni. Csak akkor ettem meg, ha a második fogás libacomb volt. Mert jó pszichológiai érzékkel azt mondták a szüleim: ha nem eszed meg, áthívjuk a szomszédból Pannikát, odaadjuk neki az ebédedet – meséli a múltat a Kossuth- és Jászai Mari-díjas művész, aki alig emlékszik már Pannikára, de a levest megszerette, és beletanult a konyhaművészetbe. Miután huszonhárom évesen férjhez ment, az édesanyjától és nagymamáitól ellesett fortélyokat és megszokott ízeket próbálta továbbvinni. Soha nem felejti el élete első rakott krumpliját, a szabályos krumpli-tojás- kolbász rétegeket, jó sok tejföllel megbolondítva.
– A jénai tálhoz járt egy fémből készült szerkezet műanyag nyéllel, hogy az ember ne a konyharuhával bajlódjon, ha ki akarja venni az edényt a sütőből, hanem azzal fogja meg. Másodpercek tört része alatt csúszott ki a tál a fémfogóból és tört miszlikre a kövön. Ott búslakodtunk a romok felett – meséli Halász Judit, aki több mint ötven éve a Vígszínház tagja, rengeteg filmben szerepelt, évtizedek óta telt házas gyerekkoncerteket ad, így az idővel mindig hadilábon állt, a konyhához pedig idő kell. – Amikor megszületett a fiam, próbáltam odafigyelni, hogy mit adjak neki enni. A gyerekorvos azt mondta, ne kapjon kenyeret, kiflit és grízt, mert azokban semmi tápanyag nincs, csak telítődik a gyerek gyomra. Ehhez tartottam magam, mégis a tejbegríz lett a kedvenc étele, a barátnőm kisfiának a kezéből meg mindig kikapdosta az összecsócsált kiflit. Akkor kezdtem el rendszeresen főzni, amikor Tamás iskolás lett, de az ízlése továbbra sem aszerint alakult, hogy mit tettem az asztalra. Soha nem szerettem a halat, mert anyukám sem szerette, ezért nem is főztem. Ennek ellenére Tamás kedvenc étele a hal, annak minden formája. Miután megkapta élete első fizetését, elment a boltba, teletömte a hűtőjét friss hallal, amiket aztán maga készített el. Talán így demonstrálta, hogy gyerekként megfosztottam a kedvenc ételétől – meséli a három fiú unokával büszkélkedő nagymama, aki nem süteményekkel traktálja őket, inkább trükkökkel próbálja megetetni velük a hagyományos ételeket. Ha a meggylevest csak meggy nélkül hajlandók megenni, akkor szétturmixolja a gyümölcsöt, és máris kész a meggy nélküli meggyleves. Ha nem akarják megenni a kacsa combját, akkor földarabolja nekik, és sült húsként tálalja.
[eadvert]
Az egészséges étkezés nagyon fontos az életében, főleg mióta rosszindulatú betegséget diagnosztizáltak nála, több mint 15 évvel ezelőtt. Meggyógyult, de a tartósítószeres ételektől távol tartja magát, amit lehet, frissen és nyersen eszik, mindent teljes kiőrlésű lisztből készít. Amikor teheti, szívesen vásárol biopiacon, de azt fájdalmasnak tartja, hogy Ausztriában olcsóbbak a bio élelmiszerek, mint nálunk.
Halász Judit reggelije másfél évtizede ugyanaz, amit mindig a férje készít: egy cékla, egy alma, egy sárgarépa, egy hámozott citrom gyümölcscentrifugában kipréselve – ha savanyú, egy kiskanál méz is kerül bele. Ezután 10-12 szem mandula, egy púpozott evőkanál lenmag, egy sima Activia joghurt, amibe télen aszalt szilva, nyáron idénygyümölcsök kerülnek.
– Nagyon szeretem az olasz és a francia konyhát, tele van könnyű és friss étellel. A nyáron Franciaországban jártunk, és elvetődtünk egy kisvárosba, Amboise-ba. Itt élte utolsó néhány évét Leonardo da Vinci, itt van a sírja is. Addig nézelődtünk, míg elmúlt az ebédidő, és bezártak az éttermek. Aztán mégis rábukkantunk egy eldugott vendéglőre, ahol salátát rendeltem. Ilyen ízharmóniával régen találkoztam. A több fajta saláta, zeller, sárgarépa, salátahagyma és számtalan zöldség, amire fantasztikusan finom sajtot és pirított szalonnát dobtak, és valamilyen különleges olívás öntettel locsolták le. Minden friss volt, és tiszta! Ez is bizonyíték arra, hogy a legegyszerűbb étel is lehet felejthetetlen.
A cikk a Vidék íze korábbi számában jelent meg.
