A kedves anekdota mi másról, a lebbencslevesről jutott Apa eszébe. Tudjátok, mi az a lebbencs? Az az egykor volt pásztorvilág früstökje, meg ebédje, meg vacsorája. A birkákat, marhákat vagy lovakat legeltető pásztornép nagy zsákban vitte magával a száraz lebbencstésztát a pusztára, tavaszon, kihajtáskor. Annak elégnek kellett lennie késő őszig, amikor is hazatért a nyáj is, meg a legények is. Már amelyik, mert az eszesebbje kint maradt a pusztán télire is. Ők voltak a ridegek: sohasem nősültek meg – olvassa elmélázva Apa –, pedig az olthatatlan vágyú menyecskék és lányok a veszedelmes lápi úton is gyakorta látogatták őket. A fehérnép bolondult a ridegek után, de a legölelőbb kar és a legcsókosabb száj sem bírta a szilaj pásztort a pusztából a városba terelni.
A kikapós asszonyok heves érzelmeik jelzésére olykor a kútgémet is használták, amely kútgém valóságos hirdetőoszlop volt a Petőfi Sanyi által megénekelt „rónák végtelenjén”. Jelezni lehetett ezzel, ha pandúr érdeklődött bizonyos eltévedt (értsd: ellopott) jószág után, ha a kút vize nem volt iható, no meg azt is, hogy otthon vagy távol van-e a gazda. Bár ez okozhatott némi kalamajkát, hisz’ nemcsak az a legény láthatta, akinek szólt a szerelmes hevület…
[eadvert]
Hát erről a világról bizony lemaradtunk, lássuk be, kedves férfi- és pásztortársak. De sebaj, bográcsunk, lebbencstésztánk, szalonnánk, sónk, paprikánk nekünk is van – ezeket is cipelték magukkal a pásztorok. Ami meg még kellhetett a levesbe – krumpli, paprika, paradicsom –, az menet közben „adódott” (értsd: ellopódott)…
A hortobágyi pásztor ritkán evett húst. Azért olykor mégis csak elesett valahogy egy-egy birka, aztán cserélgettek is egymással: a juhászok átmentek a kondáshoz egy kis malacpecsenyéért, olykor a gulyából is kidőlt egy-egy borjú… Mindez aztán belekerült a „vasfazik”-ba; ennek tartozéka a hosszú nyelű, kerek vaskanál, ami nélkül enni sem tudtak volna, hiszen a vasfazikat körbe ülve merítettek. Az ősi rend szerint elsőként mindig a számadó, utána a többiek; aki türelmetlenkedett vagy más elől próbált meríteni, nagyot kapott kezére a számadó vaskanalával. Hát, Apa számadót már nem ülik körül kis- és nagybojtárok, ezért aztán a vaskanálnak sincs már fegyelmező szerepe, viszont szépen lehet belőle piálni a lebbencshez szükséges vörösborból, ahogy a fotón látszik…
Na, de lássuk akkor azt a lebbencslevest.
Ami a „pergelt levesek” közé tartozik, vagyis a tésztát minden esetben meg kell pirítani (pergelni), ez adja jellegzetes ízét. A kockára vágott szalonnát bedobáljuk a bográcsba, kiolvasztjuk, a keletkezett pörcöt kiszedjük, később lesz arra szükség. A forró zsírra tesszük a lebbencstésztát, megpirítjuk. Rádobjuk a felaprított hagymát, kicsit átforgatjuk, majd levesszük a tűzről, erőteljesen megpirospaprikázzuk, felengedjük vízzel, aztán uzsgyi a többi alkatrész: paprika, paradicsom, a felkockázott krumpli és a maradék pörc – sűrűre főzzük. Bár a pásztorok csóválnák a fejüket, de nagy bajt azzal sem okozunk, ha a tésztával együtt némi csípős kolbászdarabkák is kerülnek a vasfazikba…
Megvan a szőke nős vicc?
A birkanyáj mellett barna hajú bombázó fékez, és megszólítja a juhászt: ha megmondom, hány birkája van, ad egyet közülük? A juhász bólint, a nő vadul számol, végül kinyögi: kilencvenkettő! Stimmel, mondja a juhász, válasszon egyet. A nő felemeli a nyereményt, már vinné a kocsija felé, mire a juhász utána szól: Hölgyem, ha megmondom, milyen az eredeti hajszíne, visszaadja a pulimat?
